Az utóbbi hónapok, hetek egyik legfontosabb világgazdasági fejleménye, hogy rég nem látott mélységben van a kőolaj ára. A cikk megírásának pillanatában a WTI kőolajtípus világpiaci ára 50 dollár körül ingadozik hordónként, miközben az elmúlt években tartósan 100 dollár feletti árak voltak a jellemzőek. A hordónkénti ár júliusban esett a 100 dolláros lélektani szint alá, és egyáltalán nem látszik, hol fog végül megállapodni.
Az árcsökkenés gazdasági és geopolitikai okairól és lehetséges következményeiről sokat lehet olvasni és hallani, azonban a környezeti vonatkozásokkal kapcsolatban a legtöbb elemzés csak annyit jegyez meg, hogy most aztán sírhatnak a zöldek és a jegesmedvék, hiszen ha olcsó az olaj, akkor sok fog belőle fogyni, ami egyben sok szennyezést is jelent. Érdemes azonban egy kicsit elemezni, hogy a valóban rossz-e a jelenlegi helyzet a környezetnek és a környezetvédelemnek, vagy az igazság árnyaltabb-e ennél?
Kezdjük magától az olajtól. A Földön kitermelt kőolajjal két dolog történhet. Vagy úgy ahogy van elégetjük egy erőműben és energiát termelünk vele, vagy feldolgozzuk és valamilyen termék lesz belőle, benzin, gázolaj, kerozin, műanyag és hasonlók. Kezdjük a műanyaggal. A közkeletű nézettel szemben, miszerint a műanyagok kőolajból készülnek, a valóság az, hogy alapvetően földgázból készülnek. A kitermelt kőolaj alig néhány százalékát használják így fel, ráadásul az iparágban a végtermékek árát alapvetően nem a nyersanyag ára határozza meg.
Az olaj legnagyobb részét így vagy úgy, de elégetjük. Innen származik a légkörbe kerülő szén-dioxid mintegy harmada, úgyhogy a felhasználás fontos tényezője az éghajlatváltozásnak. Ezért is emlegetik az árcsökkenés kapcsán a szomorú jegesmacikat. Lássuk, mennyire van okunk a búslakodásra.
Van okunk búslakodni?
A kőolaj közvetlen felhasználása energiatermelésre viszonylag ritka, a globális kitermelés alig egy százalékát hasznosítják így, azt is főleg a Közel-keleti olajállamokban, például Szaúd-Arábiában. Mivel eleve azok az országok hasznosítják így a kőolajat, ahol nem számít az ára, így az így felhasznált mennyiséget alapvetően nem növeli az ár csökkenése.
A kőolajból alapvetően üzemanyag készül. A végtermékek mintegy kétharmadát a benzin és a gázolaj, további egynegyedét pedig a fűtőolaj és a kerozin teszi ki. Ezek azok a termékek, ahol a leginkább lehet az árcsökkenés miatti keresletnövekedéssel számolni. Bár azt szokták mondani, hogy az üzemanyagok iránti kereslet meglehetősen árrugalmatlan, vagyis az árak növekedését és csökkenését csak kis mértékben követi a kereslet változása, ettől függetlenül lehet számítani a fogyasztás bővülésére.
Hogy ez mekkora mértékű lesz, az kérdés. A hétköznapi autósok az összes üzemanyag-fogyasztásnak csak kisebb részéért felelnek, a többi főleg a szállítmányozás használja fel, vagyis a főként a kamionok, valamint a repülőgépek és a tengerjáró hajók. A szállítás közvetlen költségcsökkenése várhatóan nem azonnal és nem teljes mértékben jelenik majd meg az árakban, így hatását is lassan tudja csak kifejteni. Ugyancsak nem valószínű, hogy hirtelen megugrana a szállítani való árumennyiség, így ahol komolyabb bővülésre lehet számítani, az a légi közlekedés és az egyéni járműhasználat. A légi közlekedés árában az üzemanyag nagyon fontos tényező, így az egyébként is állandó árversenyre kényszerített légitársaságok a csökkenő olajár miatt várhatóan csökkentik majd az áraikat, ez pedig szinte biztosan növeli majd a keresletet. Az egyéni utazások kérdése nem teljesen egyértelmű. A kérdés, hogy feltételezzük-e, hogy az emberek többet járnak-e autóval, ha olcsóbb az üzemanyag. Magyarországon a válasz valószínűleg igen, de elég sok piacon (például az Egyesült Államokban) az üzemanyagár eleve nagyon alacsony a keresetekhez képest, másrészt nincs alternatívája az autós közlekedésnek. Az Európai Unióban viszont, ahol lehet választani a tömegközlekedés és az autózás között, igenis lehetséges, hogy jelentősen nő majd az autóhasználat. Külön fokozhatja ezt, hogy az euróövezet sok országában a gázolaj ára nagyon közel került a lélektani egy euróhoz. Emiatt az autóvásárlások megugrására is lehet számítani, aminek ugyancsak sokrétű hatásai lehetnek. (Van, aki szerint lendületet ad a fogyasztásnak az áresés.)
Az eddigieket összegezve közvetlen hatásként lehet számítani a globális szén-dioxid-kibocsátás egyharmadáért felelős üzemanyag-fogyasztás növekedésére, de talán nem olyan mértékben, hogy ez drámai hatásokkal járjon. Ez eddig, ha nem is jó hír, de annyira nem is rossz, ha áttekintjük az olajárral kapcsolatos egyéb jelenségek hatásait.
Előbb-utóbb a földgázra is hat az olajár
A földgáznak nincs olyan egységes világpiaci ára, mint a kőolajnak. Mivel bonyolultabb dolog szállítani, ezért az egyes piacoknak saját árai vannak. Mindezt bonyolítja, hogy a gázt általában hosszú lejáratú szerződésekkel adják el, ráadásul ára fontos geopolitikai játszmák eszköze (például Oroszország-Ukrajna) így sokkal kevésbé beszélhetünk olyan rugalmas piacról, mint az olajé. Mindettől függetlenül általában elmondható, hogy a földgáz ára alapvetően a kőolaj árától függ. Ez szinte egy kőbe vésett törvény annak ellenére, hogy a két nyersanyag kitermelése egyre inkább elkülönül egymástól. Márpedig így amiatt, hogy csökken az olaj ára, némi időeltolódással a földgáz ára is esni fog.
A földgáz szerepe az energiaiparban messze meghaladja a kőolajét, a világban megtermelt áram negyede ebből származik. Ha olcsóbb a gáz, akkor jobban megéri ebből termelni áramot, vagyis itt az igény növekedésére lehet számítani. Mit okoz ez. Ha így kevesebb áramot termelünk szénből, fűtőolajból vagy bármilyen más forrásból, akkor jól jártunk, mert a hagyományos tüzelőanyagok közül a földgáz elégetése jár a legkevesebb szennyezéssel. Az atomerőművek semmiképp nem fognak kevesebbet termelni, mivel azokat annyira drága megépíteni, hogy utána nem éri meg őket nem kihasználni, így esetükben az olcsó gáz inkább csak az új beruházások visszafogását jelentheti. Az igazán fontos kérdés, hogy hogyan hat a gázár változása a megújuló energiaforrások elterjedésére. A gáz egyrészt versenytársa ezeknek, ha olcsóbb lesz a gázból termelt áram, akkor romlik a megújulók versenyképessége. Azonban ezzel ellentétesen hat, hogy a megújulók összes költségének egy fontos része a kiegyensúlyozás ára. A kiegyensúlyozás lényege, hogy a folytonosan változó termelésű megújuló erőművek termelését valamilyen könnyen szabályozható forrással egészítjük ki. Ezt alapvetően szivattyús tárolós vízerőművekkel és földgázzal lehet megoldani. Összességében tehát a gázár csökkenése a megújulóknak nem egyértelműen rossz vagy jó.
A gáz árával kapcsolatban nagyon fontos a fűtési célú felhasználás. Ebből a szempontból az árcsökkenés szinte biztosan fogyasztásbővülést hoz, ráadásul, ha alacsonyabb a fűtés ára, akkor kevésbé éri meg az épületeket szigetelni és hatékonyabb kazánokat beszerelni. Mindezektől függetlenül előnye is van a dolognak: ha kevesebbe kerül a gáz, az embereknek kevésbé szorulnak rá az olcsóbb megoldásokra, mint a szén, vagy netán a hulladék, így összességében javulhat a levegőminőség. Ugyancsak fontos fejlemény lehet, hogy olcsóbb gáz mellett versenyképesebbekké válnak a távfűtési rendszerek, amik jelenleg az egyik leginkább környezetbarát módját kínálják a fűtésnek.
A gázzal kapcsolatban tehát arra juthatunk, hogy az olajár csökkenése valószínűleg magával hozza majd a gázár csökkenését is, ami azonban nem feltétlenül baj, hiszen az összes fosszilis forrás közül a földgáz használata jár a legkisebb szén-dioxidkibocsátással, valamint ez kombinálható legjobban a megújuló energiaforrásokkal.
Az áttételes hatásoknak erősek
Most, hogy áttekintettük az árváltozás várható elsődleges hatásait, rátérhetünk a természetvédelmi szempontból legérdekesebb kérdésre, a közvetett hatásokra. Ahhoz, hogy ennek a lényegét megértsük fontos tisztázni az egész jelenség legfontosabb alaptételét, miszerint OLAJ=PÉNZ. Ezt annyiban bonyolítja a való élet, hogy az olaj kitermelésének költsége lejön abból, amennyit az adott ország keres rajta. Nézzünk egy egyszerű példát. Legyen az olaj világpiaci ára mondjuk 100 dollár hordónként. Szaúd-Arábiában leszúrunk egy botot, feljön az olaj. Ha a bot leszúrásának költsége 1 dollár hordónként, akkor Szaúd-Arábia minden eladott hordó olajon keres 99 dollárt. Ezzel szemben Texasban már ki kell szivattyúzni az olajt a földből (a jól ismert bólogató olajkutakkal). Ha a szivattyúzás ára 30 dollár hordónként, akkor Texasban csak 70 dollárt keresnek egy hordó olajon, de még mindig megéri. Könnyű belátni, hogy ameddig kevesebbe kerül az kőolajat kitermelni, mint amennyiért el lehet adni, addig lehet rajta keresni. Pont ez a baj.
Az elmúlt években tapasztalható magas olajár oda vezetett, hogy olyan helyeken és olyan eljárásokkal kezdek kitermelni, ami korábban elképzelhetetlen volt. A könnyen kitermelhető, olcsó lelőhelyek után jöttek a mélytengeri fúrások, majd a távoli, érintetlen területek, mint az Északi-sarkvidék vagy az equadori esőerdő. Vagyis miközben az magas olajárnak viszonylag kevéssé volt hatása a fogyasztás mértékére, addig a kitermelési zónákat olyan régiókba irányította, amik eddig lényegében érintetlenek voltak. Nem mintha a Közel-Kelet sivatagai nem hordoznának természeti értékeket, azonban a potenciális természeti pusztítás mértéke össze sem hasonlítható azokkal az alternatívákkal, amiket a magas olajár hívott életre.
Kanadában például ott az olajhomok. Ezt pont úgy kell elképzelni, ahogy a neve mutatja, olajjal átitatott sárszerű homok, amit klasszikus külszíni bányászati módszerekkel lehet kitermelni, az olaj kinyerésére pedig a módszer lényegében az, hogy kifőzik belőle. A technológia olyannyira energiaigényes, hogy a kanadai kormány komolyan fontolgatta, hogy épít egy atomerőművet a bányavidékre csak ezért. A kitermelés folyamata első lépésben az érintetlen erdőtakaró teljes eldózerolásával jár, az egész végterméke pedig a kinyert olaj mennyiségét sokszorosan meghaladó szennyezett víz és meddő homok.
Hasonló a helyzet a nagy mélységű tengeri fúrásokkal, amit technológiailag már meg tudunk ugyan oldani, de a katasztrófahelyzeteket kezelésre még nem vagyunk felkészülve. Pont történt meg pár éve a Mexikói-öbölben.
Sajnos minél magasabb az olajár, annál inkább megéri olyan helyekre menni érte, amiket eddig békén hagytunk, és annál inkább megéri kiforratlan technológiákat alkalmazni, amik hatalmas potenciális veszélyt rejtenek. A fent leírt új olajlelőhelyek, a kanadai olajhomok vagy a sarkköri olajmezők kitermelési költsége 60 dollár körül mozog hordónként, így ha hosszabb távon olcsóbb ennél a kőolaj, akkor ezekre a területekre nem fognak beruházni, ebből a szempontból a természetvédelemnek mindenképpen az a jó, ha az olaj olcsó.
Az eddigiek mellet nagyon fontos szót ejteni a helyettesítő termékekről. Az olaj egyik nagyon fontos alternatívája lehet a bioetanol és a biodízel. Ezek mezőgazdasági termékek, vagyis földterület kell a megtermelésükhöz. Ez két módon lehetséges: vagy a korábban élelmiszerek termelésére hasznosított földet használjuk erre, vagy új területeket vonunk be a művelésbe. Egyik rosszabb, mint a másik. Ha kevesebb élelmiszert termelünk, akkor az élelmiszerek ára nő, ami nagyon veszélyes, mivel a Föld népességének jelentős hányada így sem jut elég táplálékhoz. Ha pedig új területeket vonunk termelésbe, akkor pedig a kevés megmaradt természetes területet „faljuk fel”. Sajnos olyan gazdasági folyamatok, amik ellen nagyon nehéz küzdeni, a kukoricatermelő annak adja el a terményt, aki többet fizet, ha a bioüzemanyag-gyár többet tud adni, mint a helyi emberek, akkor ők éhen maradnak. Ha pedig az indonéz földbirtokos azt látja, hogy megéri kivágni az őserdőjét, hogy a helyén olajpálma-ültetvény legyen, akkor nem fog sokáig gondolkozni. Ezeket a folyamatokat is – csakúgy, mint a kitermelést – a kőolaj ára képes nagyon hatékonyan szabályozni.
Akkor örülünk?
Összességében tehát látszik, hogy az olcsó kőolaj nem feltétlenül rossz természetvédelmi szempontból. Ha a kereslet növekedése nem jelentős, akkor az esztelen kitermelési formák ellehetetlenülése és a többi járulékos hatás akár ellensúlyozhatja is a negatív hatásokat. Ez persze nem azt jelenti, hogy örülnünk kell. Az olcsóság azt is mutatja, hogy ma még naiv dolog arra számítani, hogy a dráguló energiaárak automatikusan magukkal hozzák a megújulók forradalmát, vagy, hogy előbb-utóbb úgyis elfogy az olaj. A ma ismert, még ki nem termelt olajlelőhelyek is több olajat rejtenek, mint amennyit még elégethetünk úgy, hogy az éghajlatváltozást ésszerű korláton belül (1,5-2 Celsius melegedés) megállítsuk.
Vagyis a legjobb az lesz, és a jegesmedvék akkor lesznek a legboldogabbak, ha majd azért lesz olcsó a kőolaj, mert senkinek sem kell.
Benkő Dániel
A szerző a WWF Magyarország energetikai és éghajlatváltozási projektjektvezetője
forrás: piacesprofit.hu
