Kiderült, hogy a válaszadók 11 százaléka végzett csak átfogó felújítást, vagyis homlokzati szigetelést, nyílászáró-korszerűsítést és fűtéskorszerűsítést együttesen. Egyforma arányban, 10-10 százalék végeztette el ugyanakkor ezeknek csak valamelyikét. A dolog azért visszás, mert elvileg minden szakember tisztában van vele, hogy a homlokzatszigetelés nem optimális, ha a nyílászárók korszerűtlenek, és persze fordítva. De a felmérés szerint azoknak, akik komoly pénzt költöttek új nyalászárókra, csak alig négy 4 százaléka vásárolt ezekhez árnyékolástechnikát is. És akkor még nem beszéltünk a világítástechnika komplett korszerűsítéséről, amit 100 válaszadóból csak 3 tartott annyira fontosnak, hogy pénzt adjon ki rá.

Mindez persze nem újdonság, a szakemberek nap, mint nap tapasztalják, hogy az energetikai beruházásoknál még mindig ritkaság a rendszerben gondolkodás. A forgalmazók pedig többnyire csak azzal törődnek, hogy saját termékeiket el tudják adni, hiszen egyre nehezebb költésre bírni az embereket. Elképzelhető, hogy mi történne, ha az éppen nyílászárót vásárolni szándékozó ügyfélnek az üzletben elmagyaráznák, hogy hiába a több milliós beruházás, egyáltalán nem biztos, hogy ez értelmezhető időn belül meg is fog térülni a homlokzat vagy éppen a födém szigetelése nélkül. A költségek kiszámolása után a vevőjelölt valószínűleg kimenekülne az üzletből, és inkább elköltené valami kevésbé hasznosra a pénzét.

Ezért maradnak a különálló, rossz hatékonyságú fejlesztések, ráadásul azok közül sem a homlokzati szigetelés, amivel egyébként akár 20-30 százalék is megspórolható. Inkább azok, amelyeknél konkrét terméket lehet eladni, hiszen ebből van haszna gyártónak és forgalmazónak, ráadásul a vevő számára is kézzelfoghatóbb egy új kazán, mint egy megvastagított, szigetelt homlokzat.

Persze az állam, a kormány sem segít. Korábban a panelprogramban képesek voltak úgy nyílászárókat cserélni és szigetelni, hogy a lakások radiátorai egy körre voltak bekötve, az egyes radiátorokon pedig még csak szabályozó sem volt, így persze a lakásonkénti fogyasztást sem volt mérhető. Az eredmény előre borítékolható volt: a leghidegebb lakások igénye szerint ment a fűtés, a többiek pedig jobb híján állandó szellőztetéssel próbálták lehűteni a 26-27 fokos lakásaikat. Szerencsére a panelprogramoknál azóta változtak a szabályok, ma már az egyéni fogyasztásmérés a korszerűsítés feltétele.

De a rezsicsökkentés sem segít. Mert világos, hogy az emberek számára fontos a havi pár ezer forintos megtakarítás, és a kormány számára is remekül kommunikálható ez az összeg, a korszerűsítések megtérülési idejét az árcsökkentés jelentősen kitolta.

De van más példa is, például az éppen gőzerővel futó kazán-, hűtő- és nyílászárócsere program. A régióként meghirdetett keretek órák alatt kimerülnek, az emberek szinte megvesznek az „ingyen” pénzért. Pedig ez csak porhintés, szimpla PR. Az akció lényege, hogy az előny, az „ajándék” könnyen megfogható és megérthető legyen, mert azt lássuk be, itt nem az adott ingatlan energiahatékonysága a lényeg. Mert ha az volna, akkor az állam szakértőkkel egyenként méretné fel a magyar ingatlanállományt, majd a kapott eredmény alapján adna támogatást a korszerűsítésre aszerint, hogy az adott ingatlan esetében mivel lehet a legjobb eredményt elérni.

Persze, ez csak utópia.

forrás: azaramara.blog.hu

A 12 kilométer hosszú Rezéti-Duna első három kilométerén szeptemberben kezdődött a kotrás, erre azért volt szükség mert a meder feltöltődése már a mellékág elzáródásával fenyegetett.

Parrag Tibor, a DDNP természetmegőrzési osztályvezetője az MTI-nek elmondta: a holtág elején lévő Senkiszigethez vezető gázlót már átkotorták, két méter magasságban távolítottak el homokot; a tervek szerint összesen 200 ezer köbméternyi hordalékot kell kikotorni a mederből, a munka most a felénél tart. Hozzátette: a vízállástól függően karácsonyra befejeződik a kotrás, ami így tavasszal már nem zavarja az élővilágot.

A Rezéti-Duna a 19. században a folyó fő ága volt a Gemencben, míg az 1890-es években zajlott folyószabályozás után mellékággá vált és kezdett feltöltődni, amelynek következtében térfogatának 90 százalékát elveszítette.

Az ágban, amely a leghosszabb átfolyó vízrendszer a nemzeti park területén, a Duna alacsony vízállásánál eddig gyakorlatilag  megszűnt a vízáramlás.

“A beavatkozással a következő 30-50 évre tudjuk biztosítani a víz átfolyását a Rezéti-Dunán” – mondta az osztályvezető.

Mindennek az áramlást kedvelő halfajok – magyar bucó, német bucó, márna, leánykoncér – szempontjából van jelentősége, emellett a mellékágból kisebb fokokon keresztül kijuthat a víz egyéb élőhelyekre is – jegyezte meg. Javul a kisvizes élőhelyek állapota, amelyek ideális ívóhelyei pontyféléknek, kétéltűek szaporodó helye és megjelenhetnek a halakkal táplálkozó gém- és gólyafélék. A Rezéti-Duna népszerű kirándulóhely is, amelyen a kotrás után végig lehet majd evezni.

A Duna gemenci holtágaiban 2012-ben a Világbank és a Globális Környezetvédelmi Alap támogatásával már végeztek revitalizációt. Ennek keretében azoknak a holtágaknak egy részében avatkoztak be, amelyek alulról töltődnek fel vagy kis vizes fokokon keresztül kapnak vizet. A Rezéti-Dunától nem messze húzódó Grébec-Dunán az akkor épült vízvisszatartónak köszönhetően szinte egész évben, alacsony dunai vízállás mellett is van víz.

A Duna a folyószabályozás miatt “egyirányú utcában” halad a gemenci hullámtérben, a mellékágakat folyamatosan kell kotorni, a nemzeti park arra törekszik, hogy minél kevesebb szabályozó műtárggyal avatkozzon be a holtágakon – mondta a szakember.

Valódi cezúrának és több mint kormányváltásnak bizonyult e tekintetben is a NER eljövetele: az Orbán-kormány első intézkedéseinek egyikeként visszavonta a még korábban kiírt és eredményhirdetésre váró erőműtendert. A kvóták kiosztása persze már az előző kormányzat alatt is botrányok kíséretében zajlott, de erre valószínűleg nem a szélenergia-hasznosítás teljes megakasztása volna a megoldás.

Pedig, s gondoljanak erről bármit a szélenergia notórius és dilettáns ellenzői, munkára fogható légmozgásból Magyarországon sincs hiány – a legutóbbi évtizedek technikai fejlődése, a jobb, hatékonyabb szélkerekek kifejlesztése után amúgy sem lenne semmi akadálya annak, hogy igába fogjuk még a mérsékelt légmozgást is.

A történet magán viseli a mifelénk szokásos ügyintézés minden gondját-baját: 2006 és 2010 között azért nem kapott engedélyt egyetlen vállalkozó sem szélturbina működtetésére, mert a hatóságok szerint még a 2006-ban kiosztott 330 watt teljesítményhez szükséges turbinamennyiség sem épült meg. Hogyan is épülhetett volna: ha nagy nehezen meg is érkeztek a gépek, a területileg (a szélturbinák által leginkább belakott Nyugat-Magyarországon) illetékes áramszolgáltató talált kifogást a csatlakozási engedélyen (elvégre csatlakozás után már kötelező átvennie a megtermelt áramot). 2010 után mit sem javult a helyzet – sőt a szomszéd országok e tekintetben sorra húznak el mellettünk.

Szinte kabaréba illő korlátozások, előírások és büntetések sújtják a szektort: a hazai szélerőműveknek úgynevezett menetrendadási kötelezettségük van, vagyis előre meg kell mondaniuk, mekkora szél lesz, és mennyi áramot fognak termelni, ha pedig ettől eltérnek, akkor a hivatal akár havi több százezer forinttal húzhatja le őket. Tipikusnak tekinthető az is, hogy indoklás nélkül elveszik a lehetőséget attól, aki hiába kapta meg az energiaügyekben illetékes hatóság hozzájárulását – jellemzően a többi állami szerv packázása miatt –, mégsem tudja időben megkezdeni az építkezést: csak tavaly kilenc ilyen visszavonás történt. Mindezek nyomán a szélenergia-szektor (2011 óta változatlanul) mindössze 176 szélerőműből áll, ezek összteljesítménye 329 megawatt – miközben a román szélerőművek száma már jóval 1000 fölött jár, és az elmúlt öt évben a hatszorosára nőtt. Lengyelországban pedig a kétezret közelíti a számuk – itt öt év alatt 70 százalékos volt a gyarapodás.

Seszták fejlesztési miniszter nem is oly régen egy írásbeli kérdésre válaszolva (a beterjesztő az LMP-s Szél Bernadett) úgy vélekedett, hogy már 2010 végére megvalósult a megújuló forrásból előállított energiafogyasztáson belüli 8,8 százalékos részaránya, amivel bőven teljesítettük volna a számunkra 2016-ra kitűzött értéket. Ehhez persze kellett az energiatermelés válság miatti visszaesése, másrészt ekkorra teljesedtek ki a szintén botrányos 2006-os szélerőműkvóták).

A jelenlegi kormány fejlesztési minisztere azt az álláspontot képviseli, hogy nálunk nem fúj eleget a szél: e rendszerek „alacsony működési óraszáma és a termelésük időjárásfüggő volta miatt a fogyasztók biztonságos ellátásához tartalék, illetve szabályozó kapacitásokról kell gondoskodnia a rendszerirányítónak”. Eme állítással szemben felhozható, hogy a valóságban kevés olyan nap van, amikor pihennie kell egy szélturbinának (s ez bizony amiatt is előfordulhat, hogy túl erősen süvít a szél).

A teljes cikk itt olvasható.

Valódi cezúrának és több mint kormányváltásnak bizonyult e tekintetben is a NER eljövetele: az Orbán-kormány első intézkedéseinek egyikeként visszavonta a még korábban kiírt és eredményhirdetésre váró erőműtendert. A kvóták kiosztása persze már az előző kormányzat alatt is botrányok kíséretében zajlott, de erre valószínűleg nem a szélenergia-hasznosítás teljes megakasztása volna a megoldás.

Pedig, s gondoljanak erről bármit a szélenergia notórius és dilettáns ellenzői, munkára fogható légmozgásból Magyarországon sincs hiány – a legutóbbi évtizedek technikai fejlődése, a jobb, hatékonyabb szélkerekek kifejlesztése után amúgy sem lenne semmi akadálya annak, hogy igába fogjuk még a mérsékelt légmozgást is.

A történet magán viseli a mifelénk szokásos ügyintézés minden gondját-baját: 2006 és 2010 között azért nem kapott engedélyt egyetlen vállalkozó sem szélturbina működtetésére, mert a hatóságok szerint még a 2006-ban kiosztott 330 watt teljesítményhez szükséges turbinamennyiség sem épült meg. Hogyan is épülhetett volna: ha nagy nehezen meg is érkeztek a gépek, a területileg (a szélturbinák által leginkább belakott Nyugat-Magyarországon) illetékes áramszolgáltató talált kifogást a csatlakozási engedélyen (elvégre csatlakozás után már kötelező átvennie a megtermelt áramot). 2010 után mit sem javult a helyzet – sőt a szomszéd országok e tekintetben sorra húznak el mellettünk.

Szinte kabaréba illő korlátozások, előírások és büntetések sújtják a szektort: a hazai szélerőműveknek úgynevezett menetrendadási kötelezettségük van, vagyis előre meg kell mondaniuk, mekkora szél lesz, és mennyi áramot fognak termelni, ha pedig ettől eltérnek, akkor a hivatal akár havi több százezer forinttal húzhatja le őket. Tipikusnak tekinthető az is, hogy indoklás nélkül elveszik a lehetőséget attól, aki hiába kapta meg az energiaügyekben illetékes hatóság hozzájárulását – jellemzően a többi állami szerv packázása miatt –, mégsem tudja időben megkezdeni az építkezést: csak tavaly kilenc ilyen visszavonás történt. Mindezek nyomán a szélenergia-szektor (2011 óta változatlanul) mindössze 176 szélerőműből áll, ezek összteljesítménye 329 megawatt – miközben a román szélerőművek száma már jóval 1000 fölött jár, és az elmúlt öt évben a hatszorosára nőtt. Lengyelországban pedig a kétezret közelíti a számuk – itt öt év alatt 70 százalékos volt a gyarapodás.

Seszták fejlesztési miniszter nem is oly régen egy írásbeli kérdésre válaszolva (a beterjesztő az LMP-s Szél Bernadett) úgy vélekedett, hogy már 2010 végére megvalósult a megújuló forrásból előállított energiafogyasztáson belüli 8,8 százalékos részaránya, amivel bőven teljesítettük volna a számunkra 2016-ra kitűzött értéket. Ehhez persze kellett az energiatermelés válság miatti visszaesése, másrészt ekkorra teljesedtek ki a szintén botrányos 2006-os szélerőműkvóták).

A jelenlegi kormány fejlesztési minisztere azt az álláspontot képviseli, hogy nálunk nem fúj eleget a szél: e rendszerek „alacsony működési óraszáma és a termelésük időjárásfüggő volta miatt a fogyasztók biztonságos ellátásához tartalék, illetve szabályozó kapacitásokról kell gondoskodnia a rendszerirányítónak”. Eme állítással szemben felhozható, hogy a valóságban kevés olyan nap van, amikor pihennie kell egy szélturbinának (s ez bizony amiatt is előfordulhat, hogy túl erősen süvít a szél).

A teljes cikk itt olvasható.

Valódi cezúrának és több mint kormányváltásnak bizonyult e tekintetben is a NER eljövetele: az Orbán-kormány első intézkedéseinek egyikeként visszavonta a még korábban kiírt és eredményhirdetésre váró erőműtendert. A kvóták kiosztása persze már az előző kormányzat alatt is botrányok kíséretében zajlott, de erre valószínűleg nem a szélenergia-hasznosítás teljes megakasztása volna a megoldás.

Pedig, s gondoljanak erről bármit a szélenergia notórius és dilettáns ellenzői, munkára fogható légmozgásból Magyarországon sincs hiány – a legutóbbi évtizedek technikai fejlődése, a jobb, hatékonyabb szélkerekek kifejlesztése után amúgy sem lenne semmi akadálya annak, hogy igába fogjuk még a mérsékelt légmozgást is.

A történet magán viseli a mifelénk szokásos ügyintézés minden gondját-baját: 2006 és 2010 között azért nem kapott engedélyt egyetlen vállalkozó sem szélturbina működtetésére, mert a hatóságok szerint még a 2006-ban kiosztott 330 watt teljesítményhez szükséges turbinamennyiség sem épült meg. Hogyan is épülhetett volna: ha nagy nehezen meg is érkeztek a gépek, a területileg (a szélturbinák által leginkább belakott Nyugat-Magyarországon) illetékes áramszolgáltató talált kifogást a csatlakozási engedélyen (elvégre csatlakozás után már kötelező átvennie a megtermelt áramot). 2010 után mit sem javult a helyzet – sőt a szomszéd országok e tekintetben sorra húznak el mellettünk.

Szinte kabaréba illő korlátozások, előírások és büntetések sújtják a szektort: a hazai szélerőműveknek úgynevezett menetrendadási kötelezettségük van, vagyis előre meg kell mondaniuk, mekkora szél lesz, és mennyi áramot fognak termelni, ha pedig ettől eltérnek, akkor a hivatal akár havi több százezer forinttal húzhatja le őket. Tipikusnak tekinthető az is, hogy indoklás nélkül elveszik a lehetőséget attól, aki hiába kapta meg az energiaügyekben illetékes hatóság hozzájárulását – jellemzően a többi állami szerv packázása miatt –, mégsem tudja időben megkezdeni az építkezést: csak tavaly kilenc ilyen visszavonás történt. Mindezek nyomán a szélenergia-szektor (2011 óta változatlanul) mindössze 176 szélerőműből áll, ezek összteljesítménye 329 megawatt – miközben a román szélerőművek száma már jóval 1000 fölött jár, és az elmúlt öt évben a hatszorosára nőtt. Lengyelországban pedig a kétezret közelíti a számuk – itt öt év alatt 70 százalékos volt a gyarapodás.

Seszták fejlesztési miniszter nem is oly régen egy írásbeli kérdésre válaszolva (a beterjesztő az LMP-s Szél Bernadett) úgy vélekedett, hogy már 2010 végére megvalósult a megújuló forrásból előállított energiafogyasztáson belüli 8,8 százalékos részaránya, amivel bőven teljesítettük volna a számunkra 2016-ra kitűzött értéket. Ehhez persze kellett az energiatermelés válság miatti visszaesése, másrészt ekkorra teljesedtek ki a szintén botrányos 2006-os szélerőműkvóták).

A jelenlegi kormány fejlesztési minisztere azt az álláspontot képviseli, hogy nálunk nem fúj eleget a szél: e rendszerek „alacsony működési óraszáma és a termelésük időjárásfüggő volta miatt a fogyasztók biztonságos ellátásához tartalék, illetve szabályozó kapacitásokról kell gondoskodnia a rendszerirányítónak”. Eme állítással szemben felhozható, hogy a valóságban kevés olyan nap van, amikor pihennie kell egy szélturbinának (s ez bizony amiatt is előfordulhat, hogy túl erősen süvít a szél).

A teljes cikk itt olvasható.